"

Apart from shoes, John Rainbird was interested in only two things. One was death. His own death, of course; for twenty years, if not earlier, he had been preparing for the inevitable. Death was his craft, the only craft he excelled at. As he got older, he became more and more concerned, just as the painter is more and more concerned with the nature and quality of light, and as the writer feels for the essence of the characters and details, like a blind person with the letters of Braille. He was most excited by the passing itself, the moment of the soul's departure... The separation from the human body and everything that people call life - the melting into something else. How does it feel to know that one has to go? Does it feel like it's all a dream to wake up from? Is the Christian devil waiting somewhere with his pitchfork to pierce the screaming soul and drag it to hell like a piece of meat on a kebab stick? Is there joy in passing away? Does one know that this is already death? What do the eyes of a dying man see?

"A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta... Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?"