"

This is how it goes: one day after another, one meal after another. In a given moment, we only breathe once, in a given minute we perceive only one type of pain. The dentist treats only one root canal at a time; shipbuilders build only one ship at a time. If you are writing a novel, you can only go from page to page. The rest - all that we know, all that we are afraid of - falls away from us. We browse catalogs, watch a game, decide to connect to Sprint instead of AT&T. We count the birds in the sky, and although we hear approaching footsteps from the corridor, we do not turn back; we say, yes, yes, the cloud often reminds us of something else - a fish, a unicorn, a man sitting on a horse - but it really remains just a cloud, nothing else. And even if lightning comes out of it, we still say, oh, it's just a cloud, and our attention is already occupied by the next meal, the next pain, the next breath, or the next page of the novel. Well, yes - that's how it goes...

"Így megy ez: egyik nap a másik után, egyik étkezés a másik után. Egy adott pillanatban csak egyszer veszünk levegőt, egy adott percben csak egyfajta fájdalmat érzékelünk. A fogorvos egyszerre csak egy gyökércsatornát vesz kezelésbe; a hajóépítők egyszerre csak egy hajót ácsolnak. Ha az ember regényírással foglalkozik, csak oldalról oldalra haladhat. A többi - mindaz, amit tudunk, mindaz, amitől félünk - elmarad mellőlünk. Katalógusokat böngészünk, meccset nézünk, elhatározzuk, hogy az AT&T telefontársaság helyett inkább a Sprinthez csatlakozunk. Számláljuk a madarakat az égen, és hiába halljuk a közelgő lépteket a folyosóról, nem fordulunk hátra; azt mondjuk, igen, igen, a felhő gyakran emlékeztet másvalamire - halra, egyszarvúra, lóháton ülő emberre -, de azért igazából csak felhő marad, semmi más. És még ha villám kél belőle, akkor is azt mondjuk: ó, ez csak egy felhő, és figyelmünket máris leköti a következő étkezés, a következő fájdalom, a következő lélegzetvétel vagy a regény következő oldala. Hát igen - így megy ez..."