"

The life of filmmakers is a constant tension, and the more successful someone is, the greater the tension. They are in the public eye all day long. The shooting is hard, monotonous robot, for long hours. You have to be there in the morning and sit and wait. Then to act out a small scene that is re-recorded over and over again. In a theater, it is more than likely that an entire act is rehearsed at once, or at least part of an act, in a natural sequence. Thus, the thing is more or less human and experienceable. But if you shoot a movie, the order is completely reversed. Monotonous, nerve-wracking work. Exhausting. They live in a luxurious environment, of course, they take sedatives, take baths, beautify themselves and are under medical supervision, there is entertainment and parties and company, but they are always in sight. They can never retire to a quiet corner. They can never really let go.

"A filmesek élete állandó feszültséggel jár, és minél sikeresebb valaki, annál nagyobb a feszültség. Mindig, egész álló nap a nyilvánosság szeme előtt vannak. A forgatás kemény, egyhangú robot, hosszú órákon át. Ott kell lenni reggel, és ülni és várni. Aztán eljátszani egy apró jelenetet, amit újra meg újra felvesznek. Színházban több mint valószínű, hogy egy egész felvonást próbálnak egyszerre, vagy legalábbis a felvonásnak egy részét, természetes sorrendben. Így a dolog többé-kevésbé emberi és átélhető. De ha az ember filmet forgat, akkor teljesen felborítják a sorrendet. Egyhangú, idegőrlő munka. Kimerítő. Luxuskörnyezetben élnek, persze, nyugtatókat szednek, fürdőket vesznek, kozmetikázzák magukat, és orvosi felügyelet alatt állnak, van szórakozás és estélyek és társaság, de mindig szem előtt vannak. Sose vonulhatnak el egy csendes zugba. Sohasem engedhetik el magukat igazán."