"

There is hardly any woman who, at least once in her life, as a result of some indisputable fact, has not been faced with a sharp, incisive, decisive question, a merciless question which, if the husband asks, cold horror runs through the woman beforehand, and the first word is like murderous steel penetrates his heart. This is where the basic truth comes from: all women lie. A pious lie, a forgivable lie, a noble lie, a disgusting lie, but definitely a compelling lie! By the way, if we recognize this compulsion, it is understandable that everyone strives for clever lies. Women in France are amazing at lying. Our morals do a great job of teaching them to be duplicitous. Suffice it to say, the woman is so brazenly childish in lying, so charming, so honest; so well does he recognize lies as a suitable means of avoiding violent collisions that threaten all happiness, that he cannot do without it any more than the cotton wool in which he wraps his jewels. Lying is the basis of the woman's speech, telling the truth is only a rare exception. He sometimes tells the truth, just as he can be virtuous out of whim or calculation. And then some women laugh when they lie, others cry, some become gloomy, others get out of the way, as is their nature. Having begun life by accepting with feigned indifference the obeisances most flattering to vanity, they often end up lying to themselves.

"Alig van asszony, aki életében legalább egyszer valamilyen elvitathatatlan tény következtében éles, metsző, döntő kérdés előtt ne állott volna, könyörtelen kérdés előtt, melyet ha a férj feltesz, már előre is a hideg borzadály fut végig az asszonyon, s az első szó gyilkos acélként hatol a szívébe. Innen származik az az alapigazság: minden asszony hazudik. Jámbor hazugság, megbocsátható hazugság, nemes hazugság, undorító hazugság, de mindenképpen kényszerítő hazugság! Egyébként ha ezt a kényszert elismerjük, érthető, hogy mindenki ügyes hazugságra törekszik. Franciaországban bámulatosan tudnak hazudni a nők. Erkölcseink nagyszerűen kitanítják őket a kétszínűségre. Elég az hozzá, az asszony oly arcátlanul gyermekes a hazudozásban, oly bájos, oly őszinte; oly jól felismeri a hazugságban az alkalmas eszközt a minden boldogságot veszélyeztető heves összeütközések elkerülésére, hogy éppúgy nem nélkülözheti azt, mint a vattát, melybe ékszereit göngyöli. A hazugság az asszony beszédének az alapja, az igazmondás nála csak ritka kivétel. Igazat is mond néha, mint ahogy erényes is tud lenni szeszélyből, vagy számításból. Aztán meg némely asszony nevet, mikor hazudik, a másik sír, egyik elkomorul, másik kijön a sodrából, már amilyen a természete. Miután az életben azzal kezdték, hogy tettetett közömbösséggel fogadták azokat a hódolatokat, melyek a hiúságnak a leginkább hízelegnek, a végén gyakran saját maguk előtt is hazudnak."