"

It was not known whether he loved anyone. He didn't say, he didn't show. Maybe he didn't even live... I never saw his heart. He liked to be alone. He didn't miss anyone. If I visited, he was happy for me - if I left, he didn't mind. - "Hello!" - he said when I entered him, and when I left him, he greeted me in the same way: - "Hello!" This somewhat singsong, long "u" made his greeting completely formal and impersonal, as if he were saying goodbye to a stranger, out of sheer habit. He didn't miss me. It didn't matter to him whether he saw it yesterday or months ago.

"Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte... Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - "Szervusz!" - mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: - "Szervuuuusz!" Ez a kissé éneklős, hosszú "ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki."