"

If you've ever lost someone, you know that at the moment of loss, you loved them most and most truly. When you were faced with "no". When fate tears away the one we love from us, and we are left destitute, alone - in the absence, we realize how much we loved. In retrospect. And the memories come: the indifferent weekdays, the gray mornings, the tired wake-ups, the grumpy grunts, quarrels, collisions, the unpleasant evenings when nothing happened, just sitting next to each other, empty - looking back with a painful sense of absence, you see in a flash the your past and you shout:

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:"