"

"Gyönyörde", the row of trees under whose leaves the heroes of Vörösmarty's story, the "Füred heart fishermen" walked after their chosen lady, the ruins of the Kisfaludy Theater, the footprints of Jókai and Blaháné in the forest: this is the purest Hungarian Biedermeier. But the landscape is also gentle, as if the patients who seek healing for their sick hearts under these trees, at this source, under this light blue sky, have tamed nature. The landscape has softened to the patients; he was a little pale and nobly limp, like all who have known death's first light, polite touch. Gentle landscape, inviting. This is what he says: take your time. Rest. Can you hear the rustling of the trees? They are saying something. One stops, listens to the noise, and at the same time understands that it was a shame to hurry.

"A "Gyönyörde", a fasor, melynek lombjai alatt Vörösmarty beszélyének hősei, a "füredi szívhalászok" sétáltak a választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább magyar biedermeier. De a táj is szelíd, mintha a betegek, akik e fák alatt, e forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást beteg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A táj hozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató. Ezt mondja: ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni."