"Három kérdés a T. lelkekhez. Magyarországon lehet immáron egynehány ezer idéző. Akadnak oly szerencsések, hogy feleleteket kapnak a másvilágról. Én csak három kérdésre vágytam választ. De ezt a három kérdést is csak gondolatban mertem mindig fölvetni s nem kaptam csak az elsőre egy homályos és tökéletlen kis feleletet. Ezt a feleletet pedig nem kisebb személyiség írta, mint Tóvölgyi Titusz, a lelkek leghitelesebb tolmácsa. I. Első kérdés. A szenvedés kérdése. Hogy miért szenved az ember a Földön? Az ember megnyugodhat azon, hogy nem tudja, honnan jött, hol van és hova megyen. Jó: födje az Isten fátyola ezeket a titkokat. De mikor az ember azt látja, hogy sírással kezdődik és sírással végződik; hogy az egész élete szakadatlan láncolata a szenvedéseknek, akkor a miért? felkiált az égre a legvallásosabb lélekből is. A lelkek azt diktálják a spiritiszta híveknek, hogy a szenvedés egy előbbi életnek a büntetése s hogy a lélek vagy maga vállalkozik arra, hogy megtestesüljön a Földön vagy pedig kényszerítik rá a szellemvilágban uralkodó hatalmak. Azonban azt is mondják, hogy némelyek első életet élnek itten, ide pattant szikrák az Örökkévalóból, a lelkek szerint a világ e központi öntudatos villanytelepéből. Hát ezek nem mennek-e át a fogzás gyötrelmein, a gyermekbetegségek hosszú sorozatán s a minden emberi szenvedéssel telt életen? Hát még ha olyan családban születnek, amelyik nyomorog, vagy ahol bottal nevelik a gyermekeket? Hát ha háborús időt, inséges esztendőt, járványokat élnek át, vagy olyan szerencsétlenségek történnek velök, amilyenek a mentőegyesületek naplóiban bőven olvashatók? De beszéljünk csak azokról, akik már egy előbbi életben rászolgáltak arra, hogy egy másik élet átélésével bűnhődjenek. Elképzelhető-e, hogy akiket Néró szurokba csavartatva meggyújtatott, Atilla legázolt, a tatár, török rabbá hurcolt, a háború megnyomorított, megvakított, azok mind rászolgáltak ezekre az iszonyú kínokra a bűneikkel s hogy akkor azt a százezer koldust és százezer halottat Isten az ő igazságának táblájára írta? Ki olvasta Amerikának a történetében az El-Doradó idejét? Ki olvasta a spanyol inkvizició dolgait? Báthori Erzsébet pöriratát? Boszorkány kivégzéseket? Az eperjesi Caraffa vallatásait? meg a lisszaboni földrengést, amely egy napon hatvanezer lelket adott vissza a mennynek, s tán ugyanannyi árvát meg koldust hagyott itt a földön. Hol itt az abszolut Jóság és Igazság! - ezt kérdezi a remegő szív, mikor ezeket hallva, olvasva és látva az égre tekint. Én nem vagyok istentagadó. A világot alkotásnak tartom és nem véletlenségnek. Csak ha a másvilágról jönnek olyan állítások, amik az emberi elme próbakövén arany helyett réznek látszanak, az állítások mellé bizonyítékot, világosítást kívánunk, hogy lelkünk meg ne zavarodjék. Mert a reinkarnáció tanáról azok, akik eddig az isteni dolgokra tanítottak bennünket, semmit sem tudnak. Ez a tanítás a Swedenborgianusok felekezetét kivéve minden vallásban új és nem földi emberek állítása lévén hitelesebbnek mutatkozik minden más tanításnál. A mi értelmünk nem fogadhatja el buta mozdulatlansággal a szenvedéseknek ezt a magyarázatát. Akaratlanul is fölvetődik a kérdés bennünk, hogy megegyezik-e az Igazság fogalmával? Megegyezik-e az, hogy életünk egy vagy több előbbi életnek a büntetése lévén, azokat az elkövetett bünöket, a szenvedéseink okát ne ismerjük? Kitűzhetjük-e a javulást életcélul magunk elé, ha nem tudjuk, hogy miért és miben kell megjavulnunk? Tovább fonhatjuk-e vagy kijavíthatjuk-e a legfőbb hatalom által rossznak ítélt fonalat, ha nem tudjuk, hogy hol és mikor hibáztuk el? Tovább rakhatja e a kőmíves azt az épületet, ha az alját hibásnak mondották, a tetejét meg nem tudja milyen legyen, mert a tervezetet nem ismeri? Ha nyomoréknak születtem s nem tudom, miért kell mindenki utálatát s egy mindeneknél nagyobb keservet hordoznom, vihetem-e a keresztemet béketüréssel, mikor az öntudatom azt mondja: - Ártatlanul vagy erre a büntetésre kárhoztatva! Nem. A szenvedés magyarázata ahogyan a lelkek adták, Isten ellen lázít. A lelkeknek kötelességük megnyugtató világosságot adni hozzá, mert az nem lehet a céljuk, hogy az ember az Istent félreismerje és rossznak tartsa. II. Második kérdés. A velünk beszélő lelkek szerint: a hit a síron túl való boldogulásnak az alapja. A vallás mindegy, csak hinni kell. A spiritisztának ezeken felül azt is kell hinnie, hogy valódi másvilági lelkek beszélnek vele, különben minden hozzájok való közeledés sikertelen. Hát mi a hit? Isten ajándéka, magyarázza a vallás, amelyet egynapos koromban fölvettem, és amelynek tanításait ennélfogva legjobban ismerem. És így magyarázza tovább: - Istentől belénk öntött erény, mely által igaznak tartjuk mindazt, amit a patriarkák, próféták, Jézus és az apostolok tanítottak, valamint azokat is, amiket Isten az anyaszentegyháza által nyilvánít nekünk, hogy elhigyjük. Hát ha a hit Isten ajándéka, akkor ha hiszek, nem érdemem, csak szerencsém. Ha nem hiszek, nem bűnöm, csak szerencsétlenségem. Eszerint a római egyháznak az a kijelentése, hogy „A hit az üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges” - Istentől származhatik. Egyik igaz lehet. Mindakettő nem. Az egyház csak a hitet nevezi ajándéknak; sem az életet, sem a napot, sem a kenyeret nem, semmit se, ami általános javunk, csak a hitet. Ezzel azt mondja, hogy a hit nem általános ajándéka Istennek: akinek van, örvendjen, mert övé a mennyek országa; akinek nincsen, az már itt e földön tudhatja, mi sors vár rá a harangozás után. Ha az ember elgondolkozik ezen a tanításon, olyannak látja eléje állítva az örök Igazságot, mint valami agyában is aggott öregurat, aki a gyermekeknek ajándékot osztogat. Mosdott a gyerek? Többet kap. Nem mosdott? Semmit se kap. És az Örök Jóság fogalma? Meg tudjuk-e vele egyeztetni, hogy a hívésre való képesség nem velünk születik, mint az érzékek, a szerelem, a jóság, hanem külön kapjuk, mint valami kalapbetétet, hogy annak idején méltón üdvözölhessük az ajándékozót. Az egyház talán maga is belátja, hogy földszaga van ennek a dogmának. Magamentségére a szentírás szavaira mutat: „Aki hisz, üdvözül, aki nem hiszen, elkárhozik”. Rettenetes kijelentés. Krisztus mondta. És az egyház minden dogmái fölé odajegyzi, ezzel kezdi meg minden tanítását. Dehát ha a hit nem tőlem származik, követelhető-e akkor tőlem? Rajtam múlik, ha nem hivén, elkárhozom? Az én érdemem, ha bejutok az üdvösségbe? Azonban gondolkozzunk az egyház feje nélkül. Mondjuk, hogy a hit az én akaratomban hordozott magva a jónak, s az üdvözülésre való érdemeknek. Mondjuk, hogy a hit valamely mástól eredő felfogásnak, nézetnek vagy állításnak az elfogadása, igaznak tartása. Hogy én valakinek a felfogását, nézetét vagy állítását elfogadjam, arra vagy az kell, hogy mindez az én felfogásommal valamiképpen kapcsolódjék, és a gondolkozásomba beleilleszthető legyen, vagy az, hogy az ő felfogását az enyimnél tökéletesebbnek tartsam, s mondjon, amit akar, igent bólintsak rá. Az első esetben az érdemeim mérlegelésénél belehull a sulytányérba, hogyan nevelt az otthonom, az élet, az iskola és hogy összehoz-e a véletlen annak a valakinek a szavával, akinek az én lelkemben visszhangot kell keltenie. A második eset szintén nem az én érdememből juttat hithez és nem az én bűnömből választ el tőle, ha el nem fogadom. Ez már tisztán az agy gyengeségének a kérdése, tehát testi dolog. Mert ha az értelmem sötét, a fénybogarat is napnak tiszteli. Hapedig világos: nincs szüksége minden kék-zöld sugárnak az elfogadására. Hát akinek az értelme úgy alakult, hogy semmit sem fogad be, csak azért, mert valaki mondja? A mi felfogásunk elvégre is úgy fejlődik, mint a tenger korállja. Mindennap építi az öt érzékünk s mindennap irányítja a gondolkozásunk hullámjátéka. Hogy melyik ágak lesznek a legizmosabbak, s jobbra vagy balra irányulnak-e avagy egyenesen az ég felé, azt mi magunk meghatározni nem tudjuk. Nincs az a szent, akiből rablógyilkos ne lehetett volna, ha a nevelése arra formálja a karakterét. S nincs az az akasztófára való, aki szent ne volna, ha az életfája arravaló talajban, arravaló éghajlat alatt fejlődik. Vakhitről ne is beszéljünk. Ha a világ minden elköltözött jó lelke ide sereglik az íróasztalomhoz és azt mondja, hogy csak akkor üdvözülhetek, ha elhiszem, hogy nem tintával írok, hanem tokaji borral, el kell kárhoznom. Minél gyermekebb az ember, annál inkább hajlandó mindent elhinni. Minél érettebb elméjű, annál inkább meglatol, megvizsgál mindent, mielőtt elfogadná. A gyermekember, meg a gyermekértelmű népség, - egy. Ezek elhisznek minden mesét. Az érett elméjű sokaság azonban logikai alapot kíván minden állításnak. A világ rendjében értelem uralkodik. Értelem a semmiből nem származhatik. A világ tehát alkotás: valami intelligens teremtő erőnek a kifejezése. Ez hit. De matematika is egyúttal. Nem érdem. Ádámnak az Isten megtiltotta, hogy egyék az almából. Ádámék ettek. Isten emmiatt szenvedéses életre és halálra ítélte az emberiséget. Ez is hit, ezt elhinni. Érdemnek miért nagyobb érdem, mint amaz, nem bírom megérteni. Az ember agya olyan, mint a fotografáló masina. Ami képet fölvesznek beléje az érzékeny lemezek, azokból áll a tudása. Ha gonoszság a környezete, lelkében a gonoszság képei gyűlnek össze, akarata gonosz, tudása gonosz, világnézete fekete. Hogyan váljék ebből olyan ember, mint abból, akit szentek és angyalok környeznek? Mondjátok neki, hogy higyjen! Dehát kinek is higyjen az ember. Jézusnak? Buddhának? Jézus azt mondja: Van Isten: szeressétek! Mert az ember útja a mennyei üdvösség. Buddha azt mondja: Lehet, hogy van Isten. Ha van, halandó az is. Az ember célja a nirvána. És mind a kettő azt mondja, hogy ő az igazság. Hát a lelkek, mikor tanácsért folyamodnak hozzájuk, mit mondanak a vallásokról? Azt mondják: Egyik vallás sem maga az igazság, de valamennyi az igazság közelében foglal helyet. Mindegy, akármelyik vallásnak a híve az ember, csak higgye, amit a vallás tanít. De íme Gotámó Buddha azt tanítja, hogy nem kell hit az üdvösségre. Gotámó Buddhának 450 millió a híve, Jézusnak csak 240 millió. Hát ha a Buddha többsége azt hiszi, hogy nem kell hit, ha az ő hitük maga a hitetlenség, mit tanácsolnak őnekik a lelkek? De nekünk semmi közünk Buddhához. A mi hitünk a római hit. El kell fogadnunk, amit az diktál. Mármost, ha ráhatározom magamat, hogy ezentúl hinni fogom, amit eddig nem hittem, hívő vagyok-e? Érdemes vagyok-e az örök jutalomra? Nem. A lelkemen erőszakot nem tehetek. A 2-szer 2 nem hat, ha azt mondom is, hogy minden értelmemet áldozatul teszem le az Úr oltárára. Hiába áltatom magamat, hiába szuggerálom magamnak azt a számot, amit a tekintély állított elém vagy ellene mondok, vagy csak megőrült aggyal fogadom el. Hát miért mondjátok mégis ti velünk érintkező jó lelkek, hogy higyjünk? Mért ösztönöztök erre, mikor a hit ajándék, s a maga akaratából az ember nem juthat hozzá. III. Harmadik kérdés. Allan Kardec francia lélekidéző 1019 kérdésre kapott a lelkektől feleletet. Egyet se hihetek el belőle, mert nem ismertem őt, s nem voltam tanúja annak, hogy a feleleteket csakugyan a lelkek adták. De azért azt se mondom, hogy a könyv hazugság, mert erre sincsenek bizonyítékaim. Olvasom sok gyönyörűséggel és lehetségesnek tartom minden állítását. Sőt én még az újratestesülés pontjaira sem mondom, hogy lehetetlen állítások, pedig annál a spiritiszták is faképnél hagyták. Azt mondták rá: - Ha az ember halála után visszaszülethetik a földre, akkor az ember a saját fiának lehet újra gyermeke, a nagyanya meg az unokájának unokája, vagy éppen a felesége, és így az ember legszebb érzelmei és legszentebb földi kapcsolatai a másvilágon összekuszálódnak. A lelkek azóta kipótolták a Kardec filozófiájából hiányzó láncszemet. Azt mondták: - Az újra testesülés sohasem történhetik a halál után hamarosan, hanem csak évszázadok múlva. Hát mondom, én mindezt lehetőnek tartom s ha betütudatlan paraszt volnék, és valaki elolvasná nekem ezt a filozófiát, hát akár esküt állanék reá, hogy szent igaz. De még nagyobb üresség az, amit én ebben a filozofiában látok és amire a t. lelkektől sem kaptam eddig feleletet: az a kérdés, hogy a lelkek, miért állanak velünk szóba? Mert vagy úgy rendelte a természet törvényeinek alkotója, hogy az ember a másvilág felől homályban maradjon s ekkor tilalom ellen való vétség az ő jelentkezésük, bűn, ha egyes élőknek a holtak világáról pletykálnak. Vagy pedig: úgy rendelte a Mindenek-Ura, hogy valamennyien részesüljünk a titkok megismerésében s ekkor meg az a bűn, hogy nyilvános kijelentéseket és bizonyítékokat nem adnak. S hogyan magyarázzuk meg azt, hogy az éhező, nyomorgó, tűzbenégő, vad állattól megtámadott vagy brutalitásoknak kitett gyermek kiáltására, sikoltására az elhunyt anya nem siet segítségül, ellenben szívesen megjelenik tea után a szalonban és ott az ugynevezett hívőknek bútort tologat, asztalt emelget, dodonáz, csenget, muzsikál, gipszbe nyomja a talpát s másefféle mutatványok előadásában fáradozik. S ha csak közönséges lelkek tennék ezt! De csupa kiváló értelmű elhaltja az emberiségnek: Homér, Sekszpir, Juliusz Cézár, Kant, Petőfi, Hugó Viktor, Kossuth Lajos, a szentek fényes légiója, az apostolok, evangelisták, pápák, királyok, bölcsek és más életükben mind komoly emberek. A lét rejtelmeit vizsgáló elmének nem tartanak fáklyát. A történelem bonyodalmait nem segítik tisztázni. A gyógyíthatatlan betegségekre nem adnak receptet. Az ártatlanul elítéltek láncát nem oldják le. Az emberi nyomor enyhítésére nincs szavuk: a koporsónál a kétségbeesetteket nem vigasztalják... hanem mikor egy csoport hívő összegyül valahol, akkor készségesen emelgetik az asztalt, gitároznak, írnak, foszforeszkálnak és leleplezik a másvilág térképét és államtitkait."