"Én ismételve mondom, nem vonom kétségbe, hogy a velünk érintkező lelkek léteznek, mert mindent lehetőnek tartok, aminek a lehetetlen volta bebizonyítva nincsen. Csak erre a három kérdésre szeretnék feleletet. Tóvölgyi Titusz felelete.* Habár az intézett három kérdés nem emberhez, de lelkekhez intézett három kérdés, és habár én nem pusztán lélek, de ember is vagyok, kinek (a spiritualizmus tana szerint) lelke van, engedtessék meg nekem, hogy a spiritualizmusnak és a spiritizmusnak teljes meggyőződésből híve, a kihívóval szemben sorompóba állhassak. Úgy sem jelezte Gárdonyi tisztán, hogy három kérdését azokhoz a lelkekhez intézi-e, kik testi börtöneikből megszabadulva már a túlvilági szabadságot élvezik vagy hogy elfogadja az oly lélek válaszát is, ki még földi börtönét magán hordva a vezeklés nehéz munkájával küszködik. Én tehát, a lelkem sugallatát követve, sorompóba szállok, habár a viaskodást olyan ellenféllel veszem is föl, kit a kapacitás fegyverével meggyőzni bajos, mert arról a tárgyról, melynek ellenségévé (habár kiméletes ellenségévé) szegődött, fogalma sincs; annyi azonban bizonyos, hogy egyedül nem áll s hogy a spiritiszták az ily koncepciójú ellenségeknek egy valóságos tengerével vannak körülvéve. (Aki világosságot kér, azt ellenségnek nevezik a lelkek?) Ellenségünk, de nem meggyőződésből, csak föltevésből és pedig abból a föltevésből, hogy amit állítunk, nem lehet igaz, bizonyítékaink pedig elfogadhatatlanok. Kritizálnak, nevetnek, egy kissé bolondoknak tartanak, kik a szemfényvesztésnek fölülünk, mert nincs ahhoz való eszünk, hogy a valóság megcáfolhatatlan tényeit ne szemfényvesztésszámba vegyük. Amit egyébként az ugynevezett „séance”-okról állítani méltóztatnak, azok nagyrészét aláírom én is, mert annyi csalást, amennyi itt felmerül, talán még az oláh cigányok közt se lehet tapasztalni. Igaz, hogy Magyarországon még a kezdet kezdetén állunk s oly médiumok, kik hiteles, megcáfolhatatlan tényeket bizonyíthatnának, még nem igen fejlődhettek, azért annyi a médium, ahány kisérletező család, amely mindenikének jut egy Árpádja, Mátyás királya, Ovidiusa, Rákócija vagy Kossuthja stb. ami a spiritualizmust könnyen megfoghatólag, nevetség tárgyává teszi. A spiritualizmus tana nem is abból áll, hogy lelket idézzünk és asztalt táncoltassunk, hanem abból a minden eddiginél szentebb morálból, melyet magában rejt, és amely morál támogatására szolgálnak a szellemi jelenségek, de koránt sem arra, hogy velünk pletykázzanak s földi dolgaink avagy jövőnk jó vagy bal sikereink fátylait lebegtessék. Dehát térjünk a dologra! Mi is az első kérdés? I. Az „első kérdés” a szenvedés kérdése. Hogy miért szenved az ember e földön? Azért, hogy a pillanatonkint meg nem jelenő boldogság angyalának csókját ízlelve a boldogság után vágyjon. (Tehát, hogy a boldogság után vágyjék. A juhász jut eszembe, aki azért veri a kutyáját, hogy az örüljön, - amikor elereszti. A lelkek életfilozófiája eszerint egyez a juhászéval, csak éppen hogy ők poetikusan fejezik ki magukat.) Csak hogy az a boldogság az üdvösségből csak kóstoló és nem található föl e földön. Legyen az a test gyarlóságaihoz és állati ösztöneihez kötött lélek örökös vágya, epedése; hajtsa, kergesse, fusson utána keresztül tüskön-bokron, hullajtson verejtéket, érezze az utak tövisbokrainak szúrását, mint szomjúság gyötörje a vágy elérhetni a forrást, mely az élet sivatagának és szenvedéseinek határánál, pázsitos gyep puha bársonyával, hűs, harmatos szellők virágillatos ujjainak lágy simogatásával reá várakozik; de amely forrás elérésének díja: „Ne tedd felebarátodnak, amit nem kívánsz tenmagadnak”. Ez a föld a lelki tökélyesbülés és tisztulás állomása; a lélek fejlődésének kertje, melegágya, amely elkezdve a geológiától a pszikológiáig, az élet variációinak valamennyi fázisán mint ugyanannyi szűrőn és retortán keresztül vezettetik, hogy mire emberré lesz, amennyire lehetséges, méltóan foglalhassa el ezt a helyet. Ezen a helyen folytatja tisztulását a szenvedések és megpróbáltatások zsarátnokain keresztül. Tudjon különbséget érezni a jó és rossz között s mint a küzdelmeknek tapasztalatok által megedzett, kipróbált harcosa, fölhasználható legyen ott, ahol reá szükség leend. (De ha a lélek Istentől pattant ki, miből tisztul? Minek azt mosnia a szenvedésnek, ami olyan tiszta helyről jön, hogy makula nem lehet benne? A csecsemő lelke a fogfájástól meg a hascsikarástól fejlődik? Aki látott difteritiszben napokig fuldokló gyermeket, nem fogadhatja el, hogy a lélek fejlődése ilyen „meleg-ágyban” kezdődjék, mint ez a mi földünk. Ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz? A tökéletesség színe előtt sem jó, sem rossz nem lehet. Cikkemben kifejtettem, hogyha jó vagyok a körülmények nevelték belém az erkölcsi jó fogalmát és így nem érdemem. Ha pedig rossz vagyok, épp ebből az okból nem bűnöm. A lelkiismeret belém nevelt bizonytalon színü világosság. A legerkölcsösebb pápua is nyugodt lélekkel főzi meg az ellensége combját, nem tiltakozik ellene a lelkiismerete. Viszont elég olyan erkölcstelen európai ember lehet, aki nem üti agyon a legyet se, mert a lelkiismerete azt mondja: nem szabad szenvedést okoznom még az állatnak se!) Hogy pedig a tökélyesbülés és tisztulás e földi kohójában az örökkévalósághoz mérten egy rövid emberi élet kevés, az felfogható. Hogy az emberré levés fázisától az emberileg lehetséges tökély fázisáig hány inkarnáció válik szükségessé? Az előre meghatározva nincs. Nem az ujjamból szoptam ezeket. A spiritualizmus tudomány. A dolgok bővebb magyarázatába itt nem bocsátkozhatom. Ajánlom olvasásra az Akszakow, Hellenbach, Du Prel, Friese, Devis, Zöllner, Vallace, Brofferio stb. tényekre hivatkozó spiritiszta tudósok munkáit. Száz csepp keserűség, egy csepp boldogság: az emberi életben ez a normális állapot; ebben megnyugodni, szociális bölcsesség. (Én nem kérek az ilyen italból. Sem az ilyen bölcsességből.) Mert egyedül megnyugvás az az ír, mely a szenvedést könnyebben elviselhetővé teszi. A megnyugvás, mely a vergődést, tépelődést, rángatózást, az önkínzás e szereit kizárva a szenvedésnek méregfogát kiveszi, s a lélek beleilleszkedvén az ő helyzetébe, nem hánykolódik, nem feszeng, sőt kényelmet is élvezhet. (Ha ezt az egri minorita orvos magyarázná a tornácon rája várakozó fogfájósoknak, vajjon nem azt felelnék-e rá: - Hiszen igaz, tisztelendő uram, de azért csak tessék kihúzni ezt a rossz csontot. Tessék elmenni a kórházba, mikor operálnak és tessék megmagyarázni a szenvedésben való megnyugvást az ordítva szenvedő betegeknek!) Hogy valaki mily családba születik bele? Kérdés, először él-e, mint ember? Avagy jutalomból vagy büntetésből van-e reinkarnálva? (Az a Szapáry, aki az ekét húzta, bizonyára jutalmul kapta a reinkarnálódást. A királyi családba beleszületett lelkek kétségtelenül a legnagyobb jutalmat nyerik az újratestesülés által. Mit mond erre a világtörténelem? A felrobbantott cár? A gégerákban meghalt német császár? A mexicói Habsburg? Az elevenen elégett Habsburg-leány? Orth János? Rudolf?) Az első élet olyan, mint a sorozás, kire ahogy a sor jut. Hogy aztán mily további élet vár reá, avagy mily életre teszi magát méltóvá? Az sok mindenféle hatástól függ s azok szerint ítélkeznek felette. Háborús idő! járvány! szerencsétlenség! Ezek rendkivűli állapotok. A háború az emberi szabad akarat cselekménye, a földi élet összeütközéseinek folyása és nem felsőbb akarat gyümölcse. Ezzel tehát számoljanak le az emberek. Többnyire a járványok is egészségtani tünemények. (Ezernyi ezer özvegy és árva: az indiai pestis után ne kérdezzétek sírva az Istent, hiszen csak egészségügyi tüneménynek vagytok az áldozatai!) Európa és Amerika előbbre haladt emberisége ma már a járványokat is képes lokalizálni, tud nekik parancsolni. Már Japán is Európa nyomdokain jár. Miért nem tud ott járni China, India, Persia, és a többi! Nyitva van előttük az út. És ha vajon a haladás nem lenne előmozdítva olykor magasabb helyről intézett kényszer eszközökkel, ha olykor nem fordulnának elő viharok, melyek az emberiséget tespedéséből kimennydörgik, lethargiájából felrázzák, nem ott volnánk-e mi is, ahol a világ többi elmaradott népei vannak? És a járvány okozta halál inkább az élve maradottak erejének fölzaklatására, mint a meghaltak büntetésére szolgál, mert a halál egyáltalán nem büntetés. (Erre vonatkozólag jó lenne azokat a lelkeket megkérdezni, akiket Caraffa kerékbe töretett, elevenen megnyúzatott és akiket nyársba húztak.) Ha a halál büntetés, akkor a börtönből való szabadulás is az, amit pedig ugyebár, nem tartunk annak? És ha a halál késő öregsége előtt éri el az embert, akit elér, annak a számára amnesztia. Egyes szerencsétlenségek ha előfordulnak? Tessék utána nézni, többnyire az emberi saját okozat kifolyásai, vigyázatlanságának következményei avagy ovatosságának hiányaiból erednek; és ha nem erednének? Megszünnék az emberi elővigyázat és óvatosság más szóval: megszünnék az emberi éberség. (A gályákra hurcolt református papok, akiknek vaskörtét nyomtak a szájokba, hogy ne ordítsanak és akik vagy megőrültek vagy meghaltak e vérlázító kegyetlenségek következtében, mindenesetre óvatosabbak lehettek volna! Ez a budapesti villamos közlekedés áldozatainak különösen megnyugtató magyarázat.) Az alkotás be tud számolni minden ténnyel, de az emberek míg egyrészt lusták gondolkozni felette, másrészt követeléseikkel annyira mennének, hogy Isten vigyázzon helyettük mindenre és Isten végezzen helyettük mindent. (Azt senki se kívánja, hiszen már az eddigiekből lehet érteni, hogy mindre szenvedés kívánatos, mert tisztít.) Istennek csak egy kis hajlandóságot kellene mutatnia erre s az emberek követeléseit kielégíteni még isteni hatalma sem lenne képes. Mi a Néró kegyetlenségeit, Atilla elgázoló hadjáratát, török tatár általi rabláncra fűzetést, kínzást, Báthori Erzsébeteket és Caraffákat illeti? Isten az embernek szabad akaratot adott s habár történnek olykor csodák az életben, hogy valaki az ő büneinek elkövetésében föl lesz tartóztatva, az a csoda egy-egy momentán megvillanása az Úr pallosának, mint a villámütés, de általában véve kiki a maga cselekedeteiért felelős; és ha az Úr az ő cselekedetében, mikor rosszat akar elkövetni, minden embert föltartóztatna? Mi lenne a szabad akaratból, mi érdeme lenne a jó cselekedetnek ha ki lenne zárva, lehetetlenné téve a rossz? (De nem arról van ám szó, hogy Néró a maga cselekedeteiért felelős, hanem hogy a tisztelt lelkek, akik akrobata mutatványokat készséggel végeznek a jól megvacsorázott idézők lelki épülésére, azokat a szurokfáklyába csavart vagy tigrisek elé taszított ártatlanokat nem védelmezik meg. Képzelje el akárki, hogy ő ott van a cirkuszban, és vele szemben az éhségben tomboló vadállat s feleljen helyettem a spiritiszta elméletnek, hogy megnyugszik-e benne?) A gonoszak büntetéséről éppen úgy nem feledkezik meg az ég, mint az ártatlanul szenvedők kárpótlásáról; és ha beigazolódott gonoszságot még a földön is megbüntetik s a nemes és jóra törekvés még itt is megtalálja az elismerést? Hogyne találná meg ott, ahol Isten a büntető és jutalmazó!? (Nem kivánom senki megbüntetését, csakhogy engemet ne bántson! Mit használ az aradi tizenhárom vértanunak meg ezek családjainak, hogy Haynaut az égben megbüntetik?) Hanem aki mindent az ő földi szemüvegén át vesz vizsgálat alá s az élet határát, büntetést és jutalmazást a sírnál befejezettnek állítja... (Semmit sem állítottam, csak kérdeztem.) ...Az előtt természetes, hogy igazság nincs, mert bizony az az igazság, melyet e földön az emberek szolgáltatnak, igen sok kivánnivalót hagy maga után. Aki tehát a másvilágban nem hisz, aki a lélek halhatatlanságát tagadja, (Tagadni annyit tesz, mint valónak ismert valamit nem valónak állítani. A lélek halhatatlanságát én lehetőnek tartom, valóban nem ismerem. Ez nem tagadás, hanem felfogás.) ...az befejezetlen félmunkát lát maga előtt, amely éppen ott szakad meg, ahol logice legkivánatosabb lenne a folytatása, ahol következnie kellene mindannak, mi e földön nem nyert befejezést. Nos hát a spiritualizmus tana, mely ma már mint komoly tudomány nagy elmék és tudósok által müveltetik, égi megnyilatkozások segélyével éppen e logikának nyomán halad s oly bizonyítékokkal rendelkezik már is, melyek megcáfolhatatlanul igazolják: hogy az alkotás nem céltalan és nem öntudatlan félmunka; hogy Isten nem sztrájkoló munkás, ki az ő dolgát középen abba hagyja; és hogyha véges is az emberi ész; ha megvan is a szem és földhatár; ha tekintetünk nem is lát tovább a sírnál: a mindenség azért véghetetlen és rendszerbe foglalt, amely rendszerben félbeszakítás nincs, de van egy cél, amely felé az atomok világa irányítva van és törekedik. (Még eddig egy szikra égi megnyilatkozást sem láttam az elmondottakban. Az égi megnyilatkozásnak kétségbevonhatatlan igazság gyanánt kell hozzánk érkeznie. Nem szabad rezet mutatnia arany helyett. Hát hol vannak azok a bizonyítékok? Hiszen az emberiség évezrek óta várja! Milyen kegyetlen Ön, Tóvölgyi úr, hogy nem adja elő azokat a bizonyítékokat.) És hogy javulhatunk-e, ha a javulás föltételeit nem ismerjük? Dehogy nem ismerjük! Még a legromlottabb ember is ismeri! Az ember lelkiismeretének oly finom az érzéke, hogy amint egyszer öntudatra ébredtünk, az már vibrál, az már mozog, de vibrálását, mozgását nagyon sok tekintetben kényelmetlennek tartjuk és nem akarjuk észrevenni; de mikor már késő, mikor már föl van lázadva ellenünk és gyötrelmünkké válik? bezzeg észrevesszük. Ám tessék észrevenni előbb. Tessék csak megfigyelni vibrálását, mozgását, tessék csak hozzá folyamodni valamely cselekedetnek az elkövetése előtt s annak oly finom érzéki nüánszai vannak, hogy korrekt feleletet fog adni mindenre. De ne tessék elnémítani vagy föl sem venni tanácsát, mert annyi bizonyos, hogy a terrorizmus előtt, amíg a dolog végsőre nem kerül, meglapul. (A lelkiismeret kérdésére már feleltem.) II. Második kérdés: „Mi a hit?” Ugy hiszem, ezzel a kérdéssel kurtábban végezhetünk. A hit a meggyőződés extraktuma. Hinni csak azt tudom, amit a meggyőződésem bizonyosra vesz és sugall. E nélkül minden hitvallás alakoskodás és hamis. Ha valaminek a bizonyosságáról vagy alaposságáról meggyőződve nem vagyok? A hatalom és erőszak rám erőltetheti ugyan, hogy valljam, de nem erőltetheti rám, hogy higyjem; valamint ha a hitet a meggyőződés tette bennem erőssé, a hatalom és erőszak rám erőltetheti, hogy tagadjam, de nem eröltetheti, hogy ne higgyem? (Hiszen én majdnem szóról szóra ugyanezt állítom.) Hogy a kath. anyaszentegyház mit tart és mit nyilvánít? Az ő dolga. De hogy hiszem-e? Az enyém. Nem tartok azzal az iskolásígyerekkel, ki a katekéta kérdésére: „Mint kell hinni a keresztény katholikusnak, hogy üdvözüljön?” ahelyett, hogy azt mondta volna: „A keresztény katholikusnak, hogy üdvözüljön hinnie kell, amit a keresztény katholikus anyaszentegyház elébe ad, akár írva legyenek azok, akár nem”. E helyett tévedésből avagy zavarból azt felelte: „akár igazak legyenek azok, akár nem”. A spiritualizmus tana senkitől sem követeli a meggyőződés nélküli hitet, sőt ellenkezően, a theozofizmus abban különbözik, hogy tényekkel igyekszik előállni, a hitetlenséget tényekkel igyekszik meggyőzni, tehát a hitet meggyőződés alapjára akarja építeni. (Dehát hol? mikor? hogyan? Hiszen éppen ezt várom.) Spiritualizmus és anyaszentegyház, spiritualizmus és vallás csak annyiban rokonok, hogy Istent hisznek, de más tekintetben teljesen eltérnek egymástól. A spiritualizmus tana szerint a vallás csak forma és egy becsületes jólelkű mohamedán, ariánus, vagy baptista sat. okvetlenül kedvesebb Isten előtt, mint egy erkölcstelen, rosszlelkű katholikus és viszont. Imádja Istenét, ki mily formában akarja, csak a bűnök szennyétől igyekezzék megóvni lelke tisztaságát. A hitetlenség nem bűn, hanem a rossz cselekedet, az bűn. Ki minden igyekezetének dacára sem képes Isten létezéséről meggyőződni? Ezzel még nem árt senkinek, de ha hitetlensége a bünök örvényébe sodorja? Azzal már árt és meg is fogja találni a büntetését. (A hitre vonatkozó fejezet ellen az első válaszban ellen mond ennek. Hogy érhet büntetés, ha a hit nem tőlem függ?) A hit egy amulet, egy pajzs a bűnök ellen, még a legtudósabb emberre nézve is, mert a hit ellenszere a bűnnek, melynek elkövetésére ezernyi csáb által lesz megkísértve az emberi gyarlóság. (Nem állítottam az ellenkezőjét, csak az egyház szavával mondtam, hogy a hit Isten ajándéka.) Az erős hit erőssé, ellentálló képessé teszi a lelket is, az erkölcstelenség minden járványával szemben. Erőssé teszi a türelemben, a kitartásban, a szeretetben, gyengévé a gyülöletben: mert ha Istentől saját vétkeinek megbocsátását kérheti, arra gondol: hogy az ellene vétkezőknek megbocsátani ő is hivatva van. A hit tehát nem kötelező váltó, melynek értékét, ha nem hiszek végre hajtják rajtam, hanem óvó palladium, egy oly társaságnak a részvénye, mely akkor ér legtöbbet, ha egészen tiszta és nincs ráirva semmi s amely társaság tagjainak igazolványát is képezheti. S habár a mennyország kapuján át be lehet jutni enélkül is, jobban be lehet jutni ezzel, mert tisztábban megőrizhetem a lelkemet védpajzsa alatt, mintha az életnek mindenféle szennyel és megpróbáltatásaival vegyült küzdelmi közepett meztelen lélekkel harcolok. A hit tehát nem nélkülözhetetlen, de szükséges. Erőltetni nem lehet senkire, de aki meg tudja szerezni, tegye, mert élete vándorutján oly társat talál benne, ki megkísértései úgy tévelygései közepett erős támaszul és vezetőül fog szolgálni. III. Harmadik kérdés: „A lelkek megjelenését” illeti. Hogy a reinkarnáció vagy az újratestesülés mire való? arra az I. fejezetben felületesen feleltem. Annyira legalább megfeleltem, hogy fogalmat nyert róla az olvasó. Hogy alaposan megfeleljek?... Miért? Ki hiszi el? Hogy valakivel zenéről beszélhessek, pláne magasabb zenéről? Annak legkevesebb, de a kottát ismernie kell. A spiritizmus már a magasabb zenéhez tartozik. Ennek a megértéséhez és felfogásához egy kis beavatottság okvetlenül szükséges, arra pedig, ma még, az olvasó közönség sorai között aligha számíthatunk. Maradjunk tehát ama kérdés megoldásánál: Bün e a lelkekre nézve a megjelenés? Avagy a tetszésüktől függő szabadság? Avagy kötelesség? Nos hát bűnnek nem bűn. Föltehető ugyan, hogy a bűnös lelkek, kiknél hogy néhány bűnnel több-e vagy kevesebb, nem jönne számításba, megjelennének, ha bűn lenne is, de semmi szín alatt nem jelennének meg a már Isten kegyelmét élvezett tiszta lelkek, "