"

I didn't know what I was feeling: joy or pain. I felt that I should rush, rush out into the fields and shout across them with alarming words, to dress in full flowers, because they have become Hungarian land again! To run to the forest and beat the trees so that they sing with happiness! But at the same time, you should have stopped facing the southern hill line, with your hat off and your head down. There was nothing else to do but stand motionless at the window, look north, east, south, embrace the sister hills with a single glance, embrace and squeeze them together so that they can never be separated from each other.

"Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni."