"

I am only a traveler in this world, a wandering traveler quite alone, who can see everything he can see, but he cannot take anything with him, he cannot put anything aside, he cannot tie himself to anything, no matter how much he has come to love this or that. And slowly, with resigned sadness, the itinerary also formed in me: one only delights in what is meant for one. He notes a few things to himself, quite irregularly and without any meaning, and tries to make the journey as beautiful as possible. Walking through life, just as if you were walking along a lake, between hills with alternating faces, you always see something new and always say goodbye to something old, and it is smartest to do all this as if it were the most natural thing in the world. As if there is nothing sad about the fact that time passes with goodbyes, that every dawn follows a dusk and that there are flowery landscapes that we fall in love with and the landscape fades into the past.

"Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba."