"

The man lighting the lamp came alone on the wide, empty street, and there was something extremely comforting in the fact that he came, in his own time, as always, with a slow sway from the Main Square. Because on the big, lonely street, between the many silent doors and windows, when grown-up people were crying inside the rooms, these many lit, small flames still meant peace and evening. Oh, what a mighty man such a lamplighter is! When everyone is running madly, everyone is wailing and complaining, and dark things are being whispered in closed rooms, everyone is afraid and crying and cursing: then he comes one by one, as if nothing had happened, and lights the sleeping lanterns with the usual old gesture. He is not afraid and does not cry, but wherever he passes, the light comes with him along the empty street. And the child in the window felt a great desire then: I will become a lamplighter! And he knew that when he grew up, he would walk every street where it was dark and cold, and people were hiding in their rooms in fear. He will have a lighting stick in his hand and will light the lanterns regularly so that there is light and no one is afraid anymore. He thought about this and looked at the man outside who was running from lamp to lamp. He felt something he had never felt before. He didn't know what it was. Something squeezed his throat, something burned his eyes, and something hurt. And at the same time, it was as if something lifted him up, and something in there around his heart was very beautiful and very big at that moment. He had to jump up from the window and run into the inner room where the aunts were sitting. - Aunt Ilona! Aunt Ilona! I will be a lamplighter!

"A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét tikokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek. - Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek!"