"

In his book on play, Jan Huizinga gives an excellent example of how play is a "like world" of flickering between the world of reality and the world of appearance. The anecdote is about a young father who, upon entering the room, sees his four-year-old son sitting in the first chair of a row of chairs and "playing train". As he is about to hug his son, the little boy says: "Don't kiss the locomotive, dad, because then the wagons won't believe it's real!" The locomotive is a chair, but it's like a locomotive; we know it's not a locomotive and yet we act "as if" it were. It would be worthwhile for us to enter this pretend game more often. We should pretend that we are not afraid; that we are free; that we are responsible citizens; that we trust each other; that we can help those in need; that we can build a better world; that we are mortal; that we live forever; that life is a game; that life is not a game; that there is a meaning to one's life.

"A játékról szóló könyvében Jan Huizinga remek példáját adja annak, hogy a játék a valóság és a látszat világa közötti villódzás "mintha világa". Az anekdota egy ifjú apáról szól, aki belépve a szobába, azt látja, hogy négyéves kisfia egy széksor első székén ül, és "vonatot játszik". Ahogy meg akarja ölelni fiát, a kisfiú megszólal: "Ne csókold meg a mozdonyt, apu, mert akkor a vagonok nem fogják elhinni, hogy igazi!"A mozdony egy szék, de olyan, mintha mozdony lenne; tudjuk, hogy nem mozdony, és mégis úgy teszünk, "mintha" mozdony lenne. Érdemes volna nekünk is gyakrabban belemenni ebbe a mintha játékba. Érdemes volna azt játszanunk, hogy nem félünk; hogy szabadok vagyunk; hogy felelősségteljes polgárok vagyunk; hogy megbízunk egymásban; hogy tudunk segíteni a rászorulókon; hogy fel tudunk építeni egy jobb világot; hogy halandók vagyunk; hogy örökké élünk; hogy játék az élet; hogy nem játék az élet; hogy van értelme az ember életének."