"

Little by little, everything was filled with light and meaning. The uncertainty dissipated, the words came out by themselves, and I didn't even care so much about what I said. (...) I was listening to my own voice, but as if it wasn't me anymore, as if someone else was speaking, the certain someone I wanted to become. The words no longer covered reality, they shifted, they slipped into other, more colorful areas - not in which the small events of my life took place - and I knew that they were no longer telling the truth, that they were becoming imagination and lies, but I didn't care, since the truth was inconsolable and dull, and only emotion, only the reflection of dreams expressed real life.

"Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet."